FerBit-es élményeim

Nem gondolkoztam sokat azon, hogy elmenjek-e az első FerBiT-emre, amit csak elmondásokból és képekből ismertem. Mivel csupa jót hallottam róla, és az alkotóelemek is tetszenek az Istenre figyelés, a belevaló társaság, a kerekezés így felkerekedtem a cívisvárosból, Debrecenből, hogy Marosvásárhelyen csatlakozzam a társasághoz, akik mögött már két letekert nap állt. A fogadtatás is meglepetésszerű volt, hiszen Bonaventura testvér és két markos legény várt az állomáson, hogy abban a kései órában segítsenek a pakkomat a Bolyai Elméleti Líceumig szállítani.
Másnap, amikor a reggeli imádságra gyülekeztünk, még szét sem néztem igazán, helyet foglaltam valaki mellett, beszélgetni kezdtünk, aztán lassan észrevettem, hogy csak ötödmagammal vagyok nő abban a nagy körben. Vártam, legyen a gyengébbik nemnek is egy kicsikét erősebb képviselete. Aztán jött egy férfi, jött még egy. Aztán jött egy legény, jött egy másik, harmadik… de végül 12-re ugrott a lányok létszáma a 45 fős társaságban.
A Vásárhely-Szamosújvár közötti kisforgalmú szakasz bemelegítés volt a következő napra a maga ca.100 km-ével. Volt lehetőségünk tehát a tájat csodálni, beszélgetni és a magunk csendességében ízlelgetni a zarándoklat „Legyen a Te hited szerint!” mottóját vagy a Tibor és Hugó testvértől kapott szellemi útravalókat. A Mezőségen napos, meleg időben tekertünk, így amikor sorra elhaladtunk a szép tiszta vizű tavak mellett, szinte kivétel nélkül mindenki arra gondolt, milyen jó volna megmártózni bennük. Az érdeklődés ellenére ez elmaradt, hiszen Szamosújváron vártak minket. Nem csak a plébános, Küsmödi Attila atya, hanem sok helybéli család is, akik befogadtak minket aznap estére. Kegyes volt az idő hozzánk, mert megvárta, míg véget ér a közös szentmise, és csak annak végeztével kezdett el zuhogni az eső.
Másnap reggel kipihenve, megelégedve érkeztem az induláshoz, és lelkendezve meséltem, hogy milyen nagyszerű vendégszeretetben volt részünk a családnál. Hamar kiderült, hogy ez nem volt egyedülálló, mindenki szuperlatívuszokban beszélt a szállásadóiról.
Tele jókedvvel hagytuk el Armenopolist, vagyis Szamosújvárt, és nyakunkba vettük a dimbes-dombos vén Szilágyot. Ez egészen 130 km-t jelentett Szilágysomlyóig. Aznap többször előkerült az esőkabát, de összességében az a nap is derűs volt. Nem különben a kedvünk, ahogy a lejtőket pillanatok alatt magunk mögött hagytuk, az emelkedőket pedig magunk alá gyűrtük. Ahogy hajtottunk a főutakon, rádöbbentem, hogy akik elhaladnak mellettünk, mind szeretnek minket! Támogatnak azzal, hogy kikerülnek, fogadják a forgalomirányítóink jelzéseit, így vigyázva ránk, tehát ezzel ők is hozzásegítenek a célunkhoz, épségünk megőrzéséhez.
Szilágysomlyón egy kedves házaspár fogadta a FerBiT karavánt. Zarándokok számára tartanak fent egy házat a néhány faházat és tavacskát is elbíró telken. Itt láttak vendégül minket másnap reggelig. Este Jóska bácsi megpróbálta a lehetetlent: összefoglalni az El Camino zarándokút tapasztalatait néhány mondatban. Leghosszabb nap ide vagy oda, érdeklődve hallgattuk, majd alkonyatkor még többen bemerészkedtünk a hűs vizű tóba, így az előző napi vágyunk is teljesült –ugyan más formában.
A lankák még inkább kisimultak, ahogy Kaplony, az ötödik állomásunk felé tartottunk. A nap szentjéről, Szent Ágoston életéről hallgattuk meg Mátyás testvér útravalóját, majd két társunk beszámolt az élményeiről, amelyeket a teljes Mária út végigkerekezése során szereztek. Ez a lapos útszakasz sem maradt egyhangú, mert bőven kaptunk az égi áldásból. Olyannyira bőven, hogy már alig éreztük az áldás-voltát, inkább visszaszámoltuk a perceket, hogy érkezzünk meg a ferences testvérek kaplonyi kolostorához. A nap elején Bonaventura testvér felolvasott egy elmélkedést a zarándoklat jelentőségéről, amelynek egy mondata járt a fejemben egész nap, próbáltam kibontani, értelmezni: aki zarándokol, nem kikapcsolódik, hanem bekapcsolódik. Végül, amikor eleredt az eső ez a gondolat segített eltűrni a nehéz perceket, a nehéz percek pedig megérteni a jelentését.
Többnyire vidáman érkeztünk meg, igyekeztünk megmelegedni, felkészülni a szentmisére. Vendégszeretetben itt sem volt hiány; a házigazdák a tenyerükön hordoztak minket, és itt is volt két család, akik befogadták magukhoz éjszakára néhány zarándoktársunkat.
Az utolsó napunk következett a vasparipákon. Alig pár kilométer után meglátogattuk azt a nagykárolyi római katolikus templomot, ahol Hugó testvér első hittanóráit hallgatta. Az ő szülei és a plébános atya jóvoltából sok-sok finomsággal pótoltuk az elégetett energiákat, és lassan továbbindultunk az előző napokhoz képest jelképes távolságra fekvő Máriapócsra. Annál nagyobb volt viszont a fontossága a szakasznak, mert ezen a napon átléptük a magyar határt, hogy célba vegyük Szabolcs-Szatmár-Bereg megye görög katolikus kegyhelyét. A határnál várakozva úgy láttam, ez mindnyájunk számára jelentőségteljes pillanat volt.
Máriapócsra szótlanul, csengetve gurultunk be. Csak az én érzéseimről tudok beszélni: egyszerre örültem, hogy sok szép élménnyel gazdagon és gond nélkül teljesítettük utunkat, és búslakodtam, hogy ez a zarándoklat végét jelenti. A kegykép előtt a búslakodásért is hálát adtam, mert milyen jó helyen van az emberlánya, ha azt akarja, bár tartana még!
Az a körültekintés, amellyel megszervezte Bonaventura testvér és sok segítőtársa a biciklitúrát, olyan páratlanul jó keretet adott annak, hogy sikere már csak rajtunk, résztvevőkön múlott. Ebben pedig nem volt hiba: amennyi nevetés besűríthető egy hétbe, annyit be is sűrítettünk! Az erős legények rendezték a csomagokat, az ügyes lányok tálalták ebédet, a mozgékonyabbak segítették a fontolva haladókat, a türelmesek szóltak a mögöttük gurulóknak minden egyes gödörről.
Nekem a legtöbbet az jelentette, hogy ilyen, életet és Istent vidáman szerető személyekkel lehettem együtt, és az, hogy amikor este elcsend(es)ültünk a sok vidámság után, mindannyian őszinte hálával gondoltunk vissza minden napra. Csak sejtem, hogy ezért lehetséges az, hogy az efféle zarándoklatokon kétszeres ereje van az embernek mindenhez.

Fonay Emese Veronika